Alternatív magyar valóság

Altmagyar

Altmagyar

A cserebogár pálinka

2015. december 04. - Altmagyar

Boldogult ifjúkorom egyik nyarát alföldi rokonaimnál töltöttem. Ma is előttem van a poros udvar a kapirgáló csirkékkel, a láncra vert házőrző kutyával, az eperfákat ellepő hernyósereggel. Napjaim kedélyes egyhangúságban teltek. Vendéglátóim nem voltak felkészülve egy nyámnyila városi gyerek szórakozási igényeinek kielégítésére. Úgy alapvetően nem csináltunk semmit, cserébe nem is szóltak bele abba, hogy merre járok, kivel és mivel töltöm a napjaimat. Amolyan boot camp volt nyolcvanas évek módra. Aki túlélte, az utána nappali portás helyettesnek is alkalmas volt a tehenészeti telepen.

Eleinte lekötöttek a régi ház padlásán és fészerében talált dolgok, úgyis mint régi szerszámok, egy használaton kívüli Pannónia motorkerékpár és a visszavonuló németek által hátrahagyott gránátok a kas mögé rejtve a padlás egyik szegletében. Ezekről mindenki azt mondta, hogy nincs bennük töltet, de azért ne piszkáljam őket, mert a lábamra ejthetem. Hogy miért őrizték őket, nem tudom. Talán várták, hogy a helyes SS legény visszajöjjön értük, akinek annyira ízlett a töltött káposzta '44 októberében.

Mondanom sem kell, hamar eszembe jutott, hogy a házon túl is van élet, és már az első napokban kimerészkedtem a falu utcáira. Arra rögvest ráébredtem, hogy itt nem úgy van, mint városon, nem lehet csak úgy elsétálni a szembejövők mellett, köszönés nélkül, még ha soha életemben nem is láttam őket. Beszélgetni kell. A beszélgetés kulcsára is rájöttem, néhány kínos hallgatással kísért alkalom után, amikor megpróbáltam a vízipoloskák természetéről társalogni a helyi erőkkel. "Mész?", kérdezték. "Megyek", válaszoltam. Ebben minden benne volt, az ezeréves múlt minden öröme és bánata. Azt nem tudom, mi lett volna, ha egyszer nem megyek. Talán szólnak az otthoniaknak, hogy a gyerek nem normális, vitessék be Miskolcra, mielőtt felgyújtja a házat a gránátokkal egyetemben.

Mivel az utcák is csak ideig-óráig szórakoztattak, elmerészkedtem a temetőig (ahol minden második sírban a rokonaim feküdtek), majd azon túl az árokpartig, onnan pedig ki a nyílt mezőre. Innen aztán végtelen perspektívák nyíltak, a poros út elvezetett egészen Mordorig, ha tudtam volna, mi fán terem Mordor abban az időben. De az legalábbis tény, hogy az úton gyalogolva előbb vagy utóbb Romániába értem volna, ami jó közelítéssel kifejezte mindazt, amit Mordor szimbolizált az angol professzor számára.

Az élővilág iránt érdeklődő gyerekként a mezőt csodálatos helynek láttam, rejtélyes zugokkal, titkokat rejtő mocsarakkal, félelmetes szörnyekkel. Közülük a darázspókon csak a vizesárok mélyén lapuló csíkbogár-lárva tett túl, akinek ijesztő voltához nagyban hozzájárult a tény, hogy csak tudtam a létezéséről, élőben még nem volt szerencsém találkozni vele. Az út szélén legelésző birkák és tehenek nem foglalkoztattak különösebben, miután a pásztorkutyákat kiismertem annyira, hogy ne tartsak a harapásuktól. A pásztor, ha lehet, még a birkáknál is unalmasabb lénynek tűnt számomra, amivel minden bizonnyal pásztorné is mélyen egyetértett. 

Történt aztán, egyik délután, hogy ez a modern Faun fizetést kaphatott a téeszben, mert furcsán viselkedett. Addig jobbára a körtefa árnyékában szendergett vagy a déli nótát hallgatta a recsegő Sokol rádión. Most viszont őrhelyét elhagyva explorációs viselkedést mutatott, mert kalapját a szemébe húzva, bizonytalanul imbolyogva a földet fürkészte, miközben éktelenül káromkodott. Próbáltam kikerülni, de észre vett és heves integetéssel magához hívott. "Te gyerek! Neked, még jó a szemed." Ez mondjuk tény volt, de vártam volna némi kiegészítő információt a dolog jelentőségével kapcsolatban. "Keresd!", tette hozzá, látván mulyaságomat. "De mit?" "Hát amit leejtettem, a pénzt!" Miután így bizalmába fogadott, én is nekiálltam a földet vizslatni, és észre is vettem a lila húsz forintosokat a keréknyomban.

A pásztor roppantul megörült annak, hogy nem kell egy hétig a szénában aludnia pásztorné haragjától rettegve, és hirtelen támadt jókedvében megragadta karomat és magával húzott a fa alatti tanyája irányába. Abban a boldog korban még nem hallottunk pedofilokról, meg ilyesmi, így a legrosszabb dolog, amitől tartottam, hogy nekem is a Sokol rádiót kell majd hallgatnom ahelyett, hogy sáskákat gyűjtenék a darázspók számára.

De nem erről volt szó. "Na most olyat teszek veled, amit még senki sem!" Mivel pofon már vágtak, ez nem hangzott nagyon fenyegetően, inkább kíváncsi lettem. "Elárulom neked apám titkát!" Nem voltam benne biztos, hogy szeretném tudni, mi száradt a lelkén az öreg pásztornak, de jól nevelt gyerekként igyekeztem pozitív érdeklődést mutatni. Az apja már bizonyosan halott, így nem fog engem is fejbevágni és elásni a gané alá, mint az intéző feleségét, még ha ki is tudódik a titka. "Elmondom neked, mi az, ami életben tartotta ezt a nemzetséget, Árpád apánk korától az én apámig bezárólag". Mivel szemlátomást még ő is életben volt, hiányosnak tűnt a felsorolás, de nem mutattam, hogy ilyen logikai bukfencet fedeztem fel a mondókájában. "Amit mi tudunk, azt más nem tudja".

Ezután kissé mérgesnek tűnt, mert nem fogadtam a bejelentést az elvárt reakcióval. A kizárólagos tudás ismert jelenség volt számomra, azt is csak én tudtam, mi történt a bólogató kutya fejével a Lada hátsó ablakában. A pásztor belátta, hogy szavakkal itt nem megy semmire, így benyúlt a táskájába és előhúzott egy üveget. Nyakánál fogva felemelte, hogy a fény átmenjen rajta, majd megrázta és az orrom alá dugta. Az üvegben enyhén sárga folyadékban egy nagy bogár teteme keringett az áramlásban, körülötte seregnyi apró törmelék, minden bizonnyal a bogárról levált darabkák. "Mi ez?", kérdezte. Nem akartam elárulni neki, hogy nálunk a biológia szertár tele van ennél sokkal jobb preparátumokkal, a folyami ráktól elkezdve a galandféregig, ezért azt feleltem, "Nem tudom."

Ez jó válasz volt, mindjárt vidámabb lett tőle. "Honnan is tudnád!", kiáltott boldogan. "Senki sem tudja." Nem akartam abba belemenni, hogy ha ő tudja, akkor már nem igaz, hogy senki sem tudja, így feleletként csak bólintottam, és vártam, mi fog történni. "Ez a cserebogár pálinka. Ilyen máshol nincs." "De mire jó ez?", kérdeztem végre, hogy én is mondjak valamit. "Mindenre", hangzott a válasz. Egy perc után éreztem, hogy ez nem lehet a zárszó, így óvatosan megkérdeztem: "Mit csinálnak vele?" A pásztor ettől szokatlanul bőbeszédű lett. "Ez, fiam, orvosság. Mindenre jó. Apám csak ezt itta, kis híja volt, hogy nyugdíjba menjen, ha nem üti el az autó a vasútnál. Ha bármi bajod van, meggyógyítja. A régiek még tudták." "De minek bele a cserebogár?" kérdeztem. "Hát az a lényeg. A pálinka csak tartósít. A cserebogárban van az erő. Láttál már öreg cserebogarat? Na ugye."

Sok gondolat motoszkált bennem, kezdve onnan, hogy ha a cserebogár gyógyítana, mi is ezt kapnánk szárítva, porítva, granulírozva és drazsírozva az orvosságokban, de akkor hirtelen megértettem valamit. Olyan borzongás fogott el, hogy felállt a szőr a karomon. Megnyílt előttem múlt és jövendő, láttam a vicces ruhákba öltözött ősöket a régen kihúnyt tábortüzek fényénél, és láttam a jövőt, ahol majd egyszer megfejtik a cserebogár titkát, és kiderül, hogy na ugye. Mert a lényeg  mindig az, hogy legyen valami, amit más nem tud, pedig na ugye. Ha tudná, mi szegényebbek lennénk. Onnantól maradna a poros út, a Sokol rádió, a lila húszforintos és a rossz sör a kocsmában. Az üvegben nem egy szerencsétlenül járt májusi cserebogár keringett, hanem az univerzum horgonya, amiért nem sodorta el ezt a népet semmi sem, nem falta fel és köpte ki maga formájára alakítva. Ha nem lenne a cserebogár pálinka, már rég németek lennénk, vagy zsidók, finnek, négerek és románok. Na ugye.

 

 

süti beállítások módosítása